Міжнародний перекладацький проект «Wordyssey» триває!
П’ять віршів п’ятьох українських поетів (Олега Лишеги, Маріанни Кіяновської, Сергія Жадана, Остапа Сливинського та Богдани Матіяш) далі мандрують світом, передає litfest.ru.
Радо прийняв та обігрів українську поезію шановний, відомий своєю дипломатичною діяльністю угорський історик, письменник і поет – пан Іштван Ковач.
Іштван Ковач (Istvan Kovacs) – угорський дипломат, історик, письменник і поет, дослідник загальної польської та угорської історії. З 1990 по 1994 був культурним радником в посольстві Угорщини у Варшаві. Пізніше став генеральним консулом Угорської Республіки в Кракові (1994-1995, 1999-2003). За ці п’ять років він виступив із більш ніж сотнею промов про угорсько-польські історичні відносини. У 1995 році Іштван Ковач заснував факультет полоністики в університеті Петера Пазманя (Peter Pazman) в Пілішчабе (Piliscsaba – селище в центральній частині Угорщини, в медье Пешт неподалік від Будапешта).
Іштван Ковач був автором ідеї розміщення скульптури списника на могилах польських повстанців, що воювали за Угорщину (н-д, в містах Звежинець (Zwierzyniec) і Ярослав (Jaroslaw), Польща). Іштван Ковач є почесним громадянином багатьох польських міст.
Пан Іштван Ковач подбав про українські вірші та вдягнув у новий, теплий одяг складного угорського пошиву. Знайомимо вас із їхнім оновленим виглядом (вірші українською ви можете знайти за цим посиланням: http://litfest.ru/news/2012-12-17-2401):
Marianna Kijanovszka
Diptüchon (Miłosznak ajánlva)
ha a város ahol minden elkezdődött
csak város volna
hely
s nem térképen egy pont
nem arcképes
és -képtelen fotók száza
ha a szél és a hó
ha az olajbogyó és a citrom
ha a kávé és a bor
ha mindaz ami kivétel nélkül
a könyvek közepén van
nem hagyna foltot
például a bőrön és az utcakövön
mint például az árnyék
ha a múlt csak múlt volna
vagy nemcsak múlt
nemcsak az
a költő csak költő lehetne
vagy nemcsak költő
nemcsak az
fölkél és lemegy
fölkél és lemegy
fölkél és lemegy
és mindvégig egyre így
a halál akár versekben a nap
és a túl a verseken
s az értelem madara
nem fészekben és nem kalitkában
nem bajuszban nem a szemben és nem a kézben
de valahol középen
nagyon középen
nagyon-nagyon
megy és jár
nem tud repülni
feláll és leül
és mindvégig egyre így
Szergij Zsadan
Szeretve téged a halálon is túl
Emlékszel e gyanús épületre,
vigasztalhatatlan zombik lakták?
A lakás felforgatása, a székeken és a fürdőkádakban
vetett fekhelyen alvás, néhány bánatos szállodai éjszaka után,
megérintgetted a tégláit,
melegek és vastagok voltak,
mint a disznóbőr.
Emlékszel arra az öregre, akivel összeakadtunk a lépcsőn?
A falhoz tapadt, hogy elmehessünk mellette,
halott volt, árgus szemekkel vizslatva minket.
Befogta minden mozdulatod
elragadtatva bámulva föl,
ahol a por fénypatakjaiban
porcellán-bokáid megvillantak,
és lángot vetett két édes térded.
Az őrmester, aki az ő ügyében lejárt, gyanakodva és hitetlenkedve kérdezte:
– Hogy-hogy? Egy hónap! Egy egész hónap!
– És ti – nem vettétek észre, hogy eltűnt, hogy nincs? Egy egész hónapon át?!
– Hát igen – mentegetőztem – az volt életünk legszebb hónapja.
No és a szaga? – akadékoskodott tovább az őrmester. – Hogy-hogy nem éreztétek a szagát?
– Hogy mért – szálltam vele szembe. – Az élők itt ugyanúgy bűzlenek.
– Tudjátok, hogy ágyban halt meg? Rögtön ott fölöttetek? Fölemésztette a matracot,
szétfolyt a padlón. Kevés hiányzott, és a plafonról vakarhattuk volna le.
Kimondhatatlan nyár kezdődött akkor az ablakunkon túl,
az országos rádió keserű híreket sugárzott.
Ha meg tudtam volna halni, e híreket hallva haltam volna meg.
Fogd majd a szívem, ha megáll, megtöltöd
reménnyel, hogy tenyereden ismét dobogni kezdjen.
Mit mondott, elnézve utánad?
Mit volt képes mondani, amikor meglátott?
A halál után is szeretni téged.
Szeretni foglak a halálon túl is.
Őt várjuk, hogy a levegőbe emelkedhessünk,
alagutakat és barlangokat vájva a sötétségbe.
Tovább, vén zombi, mozdulj végtagjaiddal,
énekelj a halálnak, s dalodat kísérd
a széttört bendzsón.
Énekelj arról, amit jobban tudsz, mint más.
Az időnek fölöttünk nincs uralja, dalunkkal űzzük el őt.
A szeretet vígan elfér a tenyérben,
naponta öntözve
sírhalmaink virágait.
Bohdana Matijas
***
azok akik szeretnek nézd milyen kéjelgők és szépek
érzékenyek mint a hajnali fény
bizalommal teltek mint a galambok
azok akik szeretnek nézd mily sokat képesek adni
és mily könnyen vesznek mindent ami jön
nézd kincsekkel telt markukat
bőrüket szemüket örömteli
boldog mosolyukat nyugalmukat
mely békés mint a nyári szél
azok akik szeretnek olyanok mint a delfinek
vidáman és békésen szökdelnek föl a vízből
habfodrok százait szórógatva szét
és ugyanennyi fényt árasztva körbe-körbe
tanul meg tőlük mindazért köszönetet mondani ami van és ami nincs
tanulj meg bizalommal és szelíden megérkezni
és távozni egyenesen
mint ahogy este kialszik a fény és elalszik a madár
mint a víz amely folyvást visszatér a földbe
Osztap Szlivinszki
Valami szüntelenül égett előttünk
Valami szüntelenül égett előttünk –
nem tájékozódási pont,
nem az eltéve(lye)dettek jelzése,
nem lármafa, figyelmeztető jel,
nem is valaki lakása, nem is valaki
vadászata vagy háború,
amely itt maradt
örökre,
nem ember, nem vadállat,
nem kiszáradt fa, amely önön
tisztítótüzébe zuhant,
elválaszthatatlan, mint fénytől a lélek, nem
utasítás és nem segélyezés,
valami, amik a kiúttalanságban szolidáris velünk,
vigasztalan, ha vigasztalhatatlanok vagyunk,
nyugodt, ha
beletörődünk veszteségébe.
Háborúban és békében egyformán süket
kéréseinkre, de megriad, ha
túl sokáig hallgatunk. Ugyanaz
a részek kiskirályaihoz
és azokhoz, akik a lépcsőket róják.
Rövidlátók és óvatosak
mint az anyóka-anya.
És nem a remény, mert
van az úgy,
hogy nincs remény,
hát igen – ez van.
Oleh Liseha
DAL 555
Míg nincs túl késő – menj fejjel a jégnek!
Míg nincs túl késő – menj fejjel a jégnek!
Törd át magad, érj ki!
Csodálatos világra!
A ponty, fordítva, a mélybe ereszkedik,
A fenékaljba fúrja magát –
De a ponty pont arra való,
hogy előbb vagy utóbb kifogják.
Te ember vagy – Rajtad nem fognak ki.
A pontyk – nem olyanok.
Évszázadokon át lapulna
a félén és sötét homokpadjainkon, –
Másfelé úsznak el., –
Korunk vaj régen nem a nyomukba úszik?
Uszonyával kézkén ér uszonyiainkhoz,
Menekül… elhagyott téged? – de hiszen ember vagy –
Ne ess kétségbe – hiszen áttöröd magad.
Míg nem túl késő – menj fejjel a népnek!
Ó határtalanul behavazott szép új világ.
Подорож віршів триває.
Читайте також: «Wordyssey»: перший пункт. Богдан Задура, Польща
Улюблений сайт літературної критики
